Azoknak az osztálytársaimnak ajánlom, akik koleszosok, mert az ő helyzetük adott ihletet ehhez. :) Köszönöm nekik :$ (L)
Na jó olvasást!
Regii
Kollégium- Pokol, vagy mennyország?
Még eléggé világos volt, mikor másnap délután a bőröndömmel felszálltam a hat órási Székesfehérvárra tartó buszra. Én kértem meg anyáékat, hogy ne vigyenek el, én akartam busszal menni. Rosszabb lett volna, ha látom őket elhajtani a suli parkolójából, mint így, hogy még otthon elbúcsúztam tőlük. Hülyének éreztem magam, amiért ennyire túldramatizálom ezt az egészet, hiszen pár nap múlva úgyis látom őket. És egyébként is, mióta lettem én ilyen kis nyuszi, aki nem akar megválni édes otthonától, meg a családi idilltől? Hiszen ez az iskola jónak ígérkezik, és az osztálytársak nagy részét már ismerem a gólyatáborból. Közülük is még hárman a kollégiumban fognak lakni és talán, ha szerencsém van még szobatársak is leszünk. De azért egy könnycsepp mégis csak kicsordult a szememből, mikor elhagytuk Tatabányát, s már csak ismeretlen táj vett körül.
„A suli, amit bejelöltél, és ahová felvettek, egy nagyon jó iskolának tűnik. És az egészségügy akkor is jó pálya.”– mondta anya többször is.
Igen, nagyon vonzott az egészségügy. Meghoztam a döntést, hogy Székesfehérvárra fogok iskolába járni, még akkor is, ha ott kollégiumban kell laknom, és még akkor is, ha másik egészségügyi iskolába akartam menni. De az elszántságom a szeptember közeledtével egyre gyengült.„És hétvégénként is mindig hazajössz.”- Én is már ezerszer gondolkodtam rajta. Próbáltam pozitívumokat keresni és valahogy megijesztett, hogy mindig találtam is elég sokat. A képzeletbeli pro/kontra listám „pro”’ részébe sokkal több feljegyzés került, mint a másikba.
Székesfehérvár tagadhatatlanul szép volt és egyedi. Más volt, mint Tatabánya az egyszer biztos. A pályaudvara is óriási volt, és az út, amelyiken végigmentem az iskola felé, majdnem mindegyik sarkon tartogatott egy szobrot, vagy egy másik iskolát. A gólyatáborban tett sétánkról, még emlékeztem is a sulik neveire, mert azok is a Belvárosi I. István Középiskola tagintézményei.
Hála istennek minden gond nélkül odataláltam a Gyümölcs utca 15. –be. A zöld épület három emelet magasan nyújtózkodott a felhőtlen kék ég felé, és igaz, hogy a színe alapvetően borzasztó volt, hiszen türkiz zöld színűre volt mázolva, de ebben a környezetben kifejezetten tetszett a külseje. Jobbra az iskola épületétől emelkedett a magasba a Nemes Nagy Ágnes Leánykollégium, és hozzá képest a zöld épület kicsinek tűnt. Tíz emelete volt, és csak remélni mertem, hogy lift azért van, főleg ha négy emeletnél feljebb leszek. A két építmény között egy park volt kialakítva, paddal, sok árnyékot adó fával és egy szép szökőkúttal. El tudtam magamat, és a napjaimat képzelni itt, s ettől egyre lelkesebb lettem.
- A két szobatársad már itt van. – mosolygott a kilencedikesek nevelőnője, mikor felkísért a szobámig. – Eligazítás vacsora után lesz, addig be lehet rendezkedni.
A két lány éppen elmélyülten beszélgetett valamin miközben pakolásztak. Konstatáltam, hogy egyik sem az osztálytársam, de kedvesnek tűntek. Túlestünk a köszönéseken, aztán egy darabig, csak kínos hallgatásba merültünk, de végül felengedtünk, és jókat beszélgettünk. Niki a szőke hajú Barbiebaba, csacsogott sokat, de aranyos volt. Zsófi a barna hajú Kleopátra, kicsit hallgatag volt, de remek humorral volt megáldva.
Az eligazítás este, sok jegyzetelést kívánt, és sok agykapacitást. A nevelőnk nagyon sok mindent elmondott és sok jó tanácsot adott, hogy mire figyeljünk oda és mit jó, ha megteszünk. Miután nagy nehezen átestünk a zuhanyozáson felhívtam anyáékat is és a barátaimat is. Könny kellett volna, hogy gyűljön a szemembe, mint ahogy akkor is mikor a buszon ülve visszagondoltam rájuk, és ezt sehogy sem értettem. Pedig ugyanúgy hiányoznak, és hiányozni is fognak.
Másnap reggel hétkor csörgött az óra, de nem az enyém hanem Zsófié. Szó nélkül másztam ki az ágyból és végeztem el minden teendőmet. Ahogy kell összepakoltunk a szobánkban, kitakarítottunk, de egyikőjük se volt közlékenyebb nálam.
Zsófi nem a Bugátba járt hanem a Hunyadi Mátyás tagintézménybe, ezért, ő nem velünk jött. Így csak Nikivel mentünk át az iskola épületébe, ahol az osztálytársaim egy része már ott volt. A földszinten volt a termünk, a klub, ott gyülekeztünk. Akik gólyatáborból ismerték egymást már leültek egy kupacba, de nekem nem állt szándékomban náluk leragadni, mindenkit meg akartam ismerni. Aki mellé leültem nem volt beszédesebb nálam, csak éppen alacsonyabb, de remekül eltársalogtunk. Vicces volt, és sok jó sztorija volt, na meg ragaszkodó is. Éreztem, hogy mi jó barátnők leszünk, Hellával.
Az osztályfőnökünk testnevelés tanárunk is volt egyben, és semmi mást nem is tanított nekünk. Ennek ellenére rendes volt és értette a viccet is. Mindenről tájékoztatott bennünket és amiért szimpatikussá vált, hogy nem olvasta fel az egész házirendet. Megkaptuk az órarendünket is, és néhányan a diák igazolványt is átvehették, akinek már postázták. Szerencsére köztük voltam, és elhatároztam, hogy a képemet rajta –ami még rosszabbnak nézett ki, mint egykor– senkinek nem mutatom meg.
- Az enyém borzasztó. – sóhajtotta Hella, aki szintén a zsebébe süllyesztette inkább a diákját. – Hadd nézzem a tiedet! – kérte vigyorogva.
- Enyém is az. – vágtam rá és nekem is a zsebemben lett meg a helye. – Inkább ne akard látni.
Vállat vont, de csak kuncogott, nem tett megjegyzést.
Nem volt fárasztó nap, ez biztos, viszont elég unalmas volt. De legalább szünetekben kimehettünk a teremből. Az iskola belülről is elég modern és tiszta, na meg világos. Hellával körbejártuk az egészet körülnéztünk, milyen lesz négy éven át ezeket a folyosókat róni.
Nap végén a kolesz ajtaja előtt elköszöntem Hellától, majd bementem. Lepakoltam a cuccaimat, és miután megtaláltam az étkeztetési jegyemet, lementem a menzára. A jellegzetes menzaszag körbelengte az egész helységet, ami még szerencsére nem volt nagyon tele. Nem néztem meg, mi az ebéd, de igazából nem voltam válogatós. Fogtam a tálcát és elindultam az egyik ablak felőli asztal felé, mivel sehol nem láttam ismerőst.
- Keresztes Mónika? – Mondta ki valaki a nevemet, és mikor odapillantottam láttam is a kérdezőt. Egy barna hajú srác volt, visszafogott kék szemekkel, egy természetes mosollyal az arcán.
- Én vagyok. – ráncoltam a homlokomat, mert sejtelmem se volt mit akarhat tőlem egy idegen srác.
- Akkor ez a tiéd? – Csak akkor néztem meg mit tart a kezében és az egy nagyon is diák igazolványra emlékeztető dolog volt. Letettem a tálcámat és a zsebemhez nyúltam, ami üres volt.
- Oh, igen! – vettem át hálásan és megnéztem. Tényleg az enyém volt. Mikor hagytam el? – Köszi szépen!
- Szívesen. – vigyorgott vissza, már lelkesebben, mint az előbb. – Erik vagyok! – rázott velem kezet. – Odaülsz hozzám? Valahogy érdekesnek tűnsz. – Kacsintott egyet, és ez a kacsintás tőle olyasmi volt, mint egy írónak, ha tollat fog a kezébe. Mintha hozzá tartozott volna ez a mozdulat.
Bambán bámultam távolodó alakja után, majd egy hatalmas mosollyal követtem. Egyre inkább kezdtem gyanakodni, hogy a Pokolnak nevezett kollégium, nekem még Mennyországgá is válhat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése