*Kollégium - Pokol, vagy Mennyország?

Sziasztok! :)) Rég nem érkeztem új novellával, de most úgy éreztem, kéne hoznom egyet. A Kiálts a szabadba! pályázatra írtam ezt a történetet. Gondoltam érdekelne titeket.
Azoknak az osztálytársaimnak ajánlom, akik koleszosok, mert az ő helyzetük adott ihletet ehhez. :) Köszönöm nekik :$ (L)
Na jó olvasást!
Regii

Kollégium- Pokol, vagy mennyország?

  Még eléggé világos volt, mikor másnap délután a bőröndömmel felszálltam a hat órási Székesfehérvárra tartó buszra. Én kértem meg anyáékat, hogy ne vigyenek el, én akartam busszal menni. Rosszabb lett volna, ha látom őket elhajtani a suli parkolójából, mint így, hogy még otthon elbúcsúztam tőlük. Hülyének éreztem magam, amiért ennyire túldramatizálom ezt az egészet, hiszen pár nap múlva úgyis látom őket. És egyébként is, mióta lettem én ilyen kis nyuszi, aki nem akar megválni édes otthonától, meg a családi idilltől? Hiszen ez az iskola jónak ígérkezik, és az osztálytársak nagy részét már ismerem a gólyatáborból. Közülük is még hárman a kollégiumban fognak lakni és talán, ha szerencsém van még szobatársak is leszünk. De azért egy könnycsepp mégis csak kicsordult a szememből, mikor elhagytuk Tatabányát, s már csak ismeretlen táj vett körül.

„A suli, amit bejelöltél, és ahová felvettek, egy nagyon jó iskolának tűnik. És az egészségügy akkor is jó pálya.”– mondta anya többször is.

Igen, nagyon vonzott az egészségügy. Meghoztam a döntést, hogy Székesfehérvárra fogok iskolába járni, még akkor is, ha ott kollégiumban kell laknom, és még akkor is, ha másik egészségügyi iskolába akartam menni. De az elszántságom a szeptember közeledtével egyre gyengült.„És hétvégénként is mindig hazajössz.”- Én is már ezerszer gondolkodtam rajta. Próbáltam pozitívumokat keresni és valahogy megijesztett, hogy mindig találtam is elég sokat. A képzeletbeli pro/kontra listám „pro”’ részébe sokkal több feljegyzés került, mint a másikba.

  Székesfehérvár tagadhatatlanul szép volt és egyedi. Más volt, mint Tatabánya az egyszer biztos. A pályaudvara is óriási volt, és az út, amelyiken végigmentem az iskola felé, majdnem mindegyik sarkon tartogatott egy szobrot, vagy egy másik iskolát. A gólyatáborban tett sétánkról, még emlékeztem is a sulik neveire, mert azok is a Belvárosi I. István Középiskola tagintézményei.

  Hála istennek minden gond nélkül odataláltam a Gyümölcs utca 15. –be. A zöld épület három emelet magasan nyújtózkodott a felhőtlen kék ég felé, és igaz, hogy a színe alapvetően borzasztó volt, hiszen türkiz zöld színűre volt mázolva, de ebben a környezetben kifejezetten tetszett a külseje. Jobbra az iskola épületétől emelkedett a magasba a Nemes Nagy Ágnes Leánykollégium, és hozzá képest a zöld épület kicsinek tűnt. Tíz emelete volt, és csak remélni mertem, hogy lift azért van, főleg ha négy emeletnél feljebb leszek. A két építmény között egy park volt kialakítva, paddal, sok árnyékot adó fával és egy szép szökőkúttal. El tudtam magamat, és a napjaimat képzelni itt, s ettől egyre lelkesebb lettem.

- A két szobatársad már itt van. – mosolygott a kilencedikesek nevelőnője, mikor felkísért a szobámig. – Eligazítás vacsora után lesz, addig be lehet rendezkedni.

 A két lány éppen elmélyülten beszélgetett valamin miközben pakolásztak. Konstatáltam, hogy egyik sem az osztálytársam, de kedvesnek tűntek. Túlestünk a köszönéseken, aztán egy darabig, csak kínos hallgatásba merültünk, de végül felengedtünk, és jókat beszélgettünk. Niki a szőke hajú Barbiebaba, csacsogott sokat, de aranyos volt. Zsófi a barna hajú Kleopátra, kicsit hallgatag volt, de remek humorral volt megáldva.

   Az eligazítás este, sok jegyzetelést kívánt, és sok agykapacitást. A nevelőnk nagyon sok mindent elmondott és sok jó tanácsot adott, hogy mire figyeljünk oda és mit jó, ha megteszünk. Miután nagy nehezen átestünk a zuhanyozáson felhívtam anyáékat is és a barátaimat is. Könny kellett volna, hogy gyűljön a szemembe, mint ahogy akkor is mikor a buszon ülve visszagondoltam rájuk, és ezt sehogy sem értettem. Pedig ugyanúgy hiányoznak, és hiányozni is fognak.

  Másnap reggel hétkor csörgött az óra, de nem az enyém hanem Zsófié. Szó nélkül másztam ki az ágyból és végeztem el minden teendőmet. Ahogy kell összepakoltunk a szobánkban, kitakarítottunk, de egyikőjük se volt közlékenyebb nálam.

  Zsófi nem a Bugátba járt hanem a Hunyadi Mátyás tagintézménybe, ezért, ő nem velünk jött. Így csak Nikivel mentünk át az iskola épületébe, ahol az osztálytársaim egy része már ott volt. A földszinten volt a termünk, a klub, ott gyülekeztünk. Akik gólyatáborból ismerték egymást már leültek egy kupacba, de nekem nem állt szándékomban náluk leragadni, mindenkit meg akartam ismerni. Aki mellé leültem nem volt beszédesebb nálam, csak éppen alacsonyabb, de remekül eltársalogtunk. Vicces volt, és sok jó sztorija volt, na meg ragaszkodó is. Éreztem, hogy mi jó barátnők leszünk, Hellával.

  Az osztályfőnökünk testnevelés tanárunk is volt egyben, és semmi mást nem is tanított nekünk. Ennek ellenére rendes volt és értette a viccet is. Mindenről tájékoztatott bennünket és amiért szimpatikussá vált, hogy nem olvasta fel az egész házirendet. Megkaptuk az órarendünket is, és néhányan a diák igazolványt is átvehették, akinek már postázták. Szerencsére köztük voltam, és elhatároztam, hogy a képemet rajta –ami még rosszabbnak nézett ki, mint egykor– senkinek nem mutatom meg.

- Az enyém borzasztó. – sóhajtotta Hella, aki szintén a zsebébe süllyesztette inkább a diákját. – Hadd nézzem a tiedet! – kérte vigyorogva.

- Enyém is az. – vágtam rá és nekem is a zsebemben lett meg a helye. – Inkább ne akard látni.

Vállat vont, de csak kuncogott, nem tett megjegyzést.

  Nem volt fárasztó nap, ez biztos, viszont elég unalmas volt. De legalább szünetekben kimehettünk a teremből. Az iskola belülről is elég modern és tiszta, na meg világos. Hellával körbejártuk az egészet körülnéztünk, milyen lesz négy éven át ezeket a folyosókat róni.

  Nap végén a kolesz ajtaja előtt elköszöntem Hellától, majd bementem. Lepakoltam a cuccaimat, és miután megtaláltam az étkeztetési jegyemet, lementem a menzára. A jellegzetes menzaszag körbelengte az egész helységet, ami még szerencsére nem volt nagyon tele. Nem néztem meg, mi az ebéd, de igazából nem voltam válogatós. Fogtam a tálcát és elindultam az egyik ablak felőli asztal felé, mivel sehol nem láttam ismerőst.

- Keresztes Mónika? – Mondta ki valaki a nevemet, és mikor odapillantottam láttam is a kérdezőt. Egy barna hajú srác volt, visszafogott kék szemekkel, egy természetes mosollyal az arcán.

- Én vagyok. – ráncoltam a homlokomat, mert sejtelmem se volt mit akarhat tőlem egy idegen srác.

- Akkor ez a tiéd? – Csak akkor néztem meg mit tart a kezében és az egy nagyon is diák igazolványra emlékeztető dolog volt. Letettem a tálcámat és a zsebemhez nyúltam, ami üres volt.

- Oh, igen! – vettem át hálásan és megnéztem. Tényleg az enyém volt. Mikor hagytam el?  – Köszi szépen!

- Szívesen. – vigyorgott vissza, már lelkesebben, mint az előbb. – Erik vagyok! – rázott velem kezet. – Odaülsz hozzám? Valahogy érdekesnek tűnsz. – Kacsintott egyet, és ez a kacsintás tőle olyasmi volt, mint egy írónak, ha tollat fog a kezébe. Mintha hozzá tartozott volna ez a mozdulat.

 Bambán bámultam távolodó alakja után, majd egy hatalmas mosollyal követtem. Egyre inkább kezdtem gyanakodni, hogy a Pokolnak nevezett kollégium, nekem még Mennyországgá is válhat. 

*Jelezz nekem!*

Sziasztok!


Szasza pályázatára írtam egy novellát és miután elküldtem neki, gondoltam megosztom veletek is! :)) Jó olvasást kívánok, lehet pipálgatni! :D (L) *-*


Puszi
Regi

Jelezz nekem!

Idegesen járkáltam  fel-alá a fehérre mázolt, gyönyörű kertű barátságos ház előtt, ahová annyi sok szép emlék fűzött. A kezem remegett az idegességtől, s a szívem a torkomban dobogott, miközben újra csengettem – már vagy ötödszörre – holott tudtam, hogy felesleges. A nagy terepjárójuk sehol sem volt, pedig mindig a felhajtón szokott állni. A csengő alatti névtábla, aminek a család nevét kellett volna mutatnia eltűnt, és Lucy a kutya sem ugatott meg, ahogy itt sétafikáltam, sőt mi több, elő se jött.

- Nem laknak már itt. – szólt ki hirtelen a szomszéd kapun, egy idősebb hölgy. De amit mondott én is tudtam, hiszen világosan le volt írva a papírra, amit a kezemben szorongattam, mióta csak elolvastam.

- Nem tudja hová költöztek? – kérdeztem, de tudtam, hogy a nő sosem ápolt olyan jó viszonyt a szomszédaival, hogy ezt tudja.

- Sajnos nem. – felelte, pedig lerítt róla, hogy igazándiból nem nagyon érdekli a dolog. – Annyit tudok, hogy ma hajnalban indultak el.

- Hát, köszönöm. – biccentettem, és legszívesebben üvöltöttem volna. Mi a fene folyik itt??

Otthagytam az utcát, amin korábban oly’ sokszor végigmentem. Szinte futva tettem meg az utat hazáig, mert olyan ideges voltam, hogy egyszerűen képtelen lettem volna csak úgy sétálni.

- Hol voltál Jesse? – kérdezte nővérem, mikor becsaptam az ajtót, és letéptem magamról a cipőmet, meg a pulóveremet.

Nem válaszoltam, mert nem tudtam. A hangom remegett volna, ha megszólalok, éreztem. Úgy tettem, mint aki nem hall semmit, csak mentem tovább a szobám felé, miközben újra elővettem a telefonomat.

- Héj, öcsi kérdeztem valamit. – fogott meg a vállamnál fogva és fordított maga felé. – Mi a baj?

- Semmi, Carmen, nem érdekes. – hazudtam.

- Aha, persze. – fonta össze a karját. Szerettem, hogy mindig segíteni akar, és mindig számíthatok rá, de most örültem volna, ha felmehetek a szobámba egyedül. – Mondd el, Jesse. Hol voltál?

- Lily-éknél. – sóhajtottam, de szinte a fogamon át szűrtem a szavakat.

- És mi volt, amitől ennyire… dühös lettél? – kereste a szavakat, az idegállapotomra. De még így is elég enyhén fogalmazott…

- Épp ez az, hogy semmi. – fakadtam ki, mert nem bírtam tovább. – A házuk üres, sehol senki, még a kutya se és a szomszéd közölte, hogy elköltöztek.

- Elköltöztek? És nem is szólt neked Lily semmit?

- De, hagyott egy ilyen kis üzenetet. -  nyújtottam felé a már teljesen szétolvasott papírt. Gyanakodva vette át és kezdte el olvasni a szöveget, amit már én kívülről tudtam: „ Jesse! Anyuék közölték velem, hogy el kell költöznünk, azért is, mert jövő évben amúgy is ott járnék majd főiskolára. Szörnyen fáj, de tudom, hogy nem tudnánk tartani a kapcsolatot, és búcsúzni nem tudnék, másképp nem bírlak elengedni. Szeretlek, Jesse! Te vagy az életem, és ez az egy év, életem legjobb éve volt. Szörnyen sajnálom!”

- Csak ezt hagyta itt neked? – kérdezte kissé ingerülten. – Csak hagyott egy kis cetlit az a ribanc?

- Héj! – pirítottam rá. Ezt tette vagy sem, őt ne ribancozza le senki! – De igen… csak ennyi volt.

- Nem csodálom, hogy kiborultál. – adta vissza a papírlapot. – És annyit se mondott, hogy hová mentek vagy, hogy..?

- Mondom, hogy semmit. – ráztam a fejem, és ha ciki, ha nem közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam. – Ma reggelig halványlila gőzöm sem volt arról sem hogy költöznek.

- Na szép! – grimaszolt.

- Figyelj nekem most… én most bemegyek a szobámba. – morogtam, és már itt se voltam. Bevágtam a szobaajtót, belerúgtam az ágyamba, majd földhöz vágtam a legelső dolgot, ami a kezembe került – a távirányítómat, mint az utóbb kiderült. Remegő kézzel ütöttem be újra a telefonomba Lily számát, és tárcsáztam, attól függetlenül, hogy az előző körülbelül tíz hívásomra, mindegyikre hangposta volt a válasz. Ez alkalommal sem volt ez másképp. Új telefont vett magának, vagy csak új kártyát, hogy még véletlenül se érjem el? Ha szakítani akar, miért nem mondta ezt? De ha nem akkor meg miért hagyott itt válasz nélkül?? Csak jelezz nekem, Lily! Jelezz nekem, hogy tudjam merre vagy!

  Mérgesen letörölgettem a könnyeimet. Erősnek kell maradnom, most különösen!

Hónapokkal később

Hazudnék, ha azt mondanám, sokkal jobban érzem magam, de már nem vagyok olyan mint azelőtt voltam. Az idő talán tényleg segít és könnyít, ahogy mondják. Lehet, hogy egy év múlva, már nem is fog érdekelni és esetleg mással fogok járni? Nem! Az kizárt! – kiáltott rá a szívem az agyamra. Mindenhol és mindig éreztem a hiányát. Az iskolában ahol persze minden nap találkoztunk, a szobámban ahol néha együtt aludtunk, a buszmegállóban, a  buszon, az utcákon. Néha azt kívánom, bár ne emlékeznék semmire és bár hagynám a fenébe ezt az egészet, de néha meg úgy érzem, hogy azért jók ezek az emlékek.

  De egy hónapomba került mire kifelé, tudtam mutatni valami vidámságot, valami örömöt. Szüleimet nem túlzottan hatotta meg ez a dolog, mert egyrészt sokat dolgoztak, másrészt, csak egyszer beszélgettek úgy igazán Lilyvel. Viszont Carmen eléggé sajnált és még most is néha látom, hogy úgy néz rám, mintha valakim meghalt volna, holott nem túlzottan kedvelte Lily-t, de azért rám tekintettel volt, ahogy mindig is.

  Elő akartam venni a telefonomat, hogy bekapcsoljam, hátha hívott valaki, de kiesett a kezemből, egyenesen ki a betonra. Bosszankodva lehajoltam érte, de mikor felegyenesedtem, azt hittem hallucinálok. Nem! Ő nem lehet itt! Biztos csak összekeverem valakivel – hitegettem magam, pedig őt bárhol felismerném. De azért nem álltam meg megnézni őt, továbbmentem ki az utcára.

- Jesse! – kiáltott utánam ismerős, gyönyörű hang, de én nem álltam meg. Nem szabad, mert ha most megfordulok,  akkor nem tudok majd újra elindulni, és lekésem a buszt is. DE volt bennem valami más is ezek mellett. Talán büszkeség? Vagy harag? – Héj, Jesse! – Atlétikázott, persze, hogy nem tudtam, olyan gyorsan menni, hogy ne érjen utol.

- Lily! – leheltem, mikor megállt előttem, és szép barna szemeibe néztem.

- Én vagyok. – bólintott egy félénk mosollyal az arcán. - Hiányoztál és vissza kellett jönnöm hogy lássalak…

- Nekem viszont most arra kell kérnelek, hogy hagyj békén! – Szelíden arrébb toltam az útból, és ha ciki, ha nem futásnak eredtem, és a sarkon felugrottam a buszomra.

  Nem igaz! Hónapokig nincs sehol. Eltűnik, a fene se tudja, hová megy, csak egy cetlit hagy és most meg csak így feltűnik itt? És azt várja, hogy én is azt mondjam, hogy hiányzott és szeretem?

  Hála istennek senki sem volt otthon mire hazaértem, mert Carmen még az egyetemen volt, a szüleim meg még dolgoztak. Ledobáltam a táskámat mindent az ajtóba és csapkodva mentem be a fürdőbe, ahol arcot mostam, és összeszorított fogakkal vártam, hogy lenyugodjak. Mikor végre sikerült kimentem a táskámért és bezárkóztam a szobámba, hogy tanulni tudjak, de hiába próbálkoztam, nem ment, s szívem szerint széttéptem volna a könyvet.

  Csengettek, és fel kellett vennem a normális ábrázatomat, hiszen nem fogom mutatni egy vendégnek se, hogy mennyire a fenébe kívánok most mindent.

- Szia Jesse! – köszönt, és legszívesebben azonnal, vissza is csuktam volna az ajtót, de aztán folytatta. – Kérlek, beszéljük meg! – mosoly már sehol nem volt az arcán, mint korábban, sőt, mintha kicsit sápadt is lett volna.

- Rendben. – sóhajtottam végül. – Gyere be, és ajánlom, hogy magyarázz meg mindent!
Hálásan rám pillantott, majd belépett az ajtón én meg becsuktam utána. Amíg beértünk a nappaliba, teljes csendben voltunk, sőt, még miután leültünk, sem szólalt meg egyikőnk sem. Aztán végül ő kezdett bele. 
- Én tudom, hogy szörnyen megbántottalak. – Hangja csak suttogás volt, ha ment volna a tévé nem is hallottam volna jól. – Nekem is iszonyúan fájt, de tudtam, hogy képtelen lennék elbúcsúzni. Jobbnak láttam így, hogy elmegyek. 
- Szerinted jó volt az, hogy válasz nélkül itt hagysz? – Kezdett megint felmenni bennem a pumpa. – Azt se mondtad meg, hová költöztök, semmit!
- Mert utánam jöttél volna. – mondta az egyértelműt. 
- Ez így van, de ettől még elmondhattad volna. – fontam össze a karomat ültömben. – Elmentem volna, hogy megmagyarázd, de ha arra kértél volna visszajövök, de legalább nem úgy telt volna el több hónapom, hogy tudatlanul várok valami jelre tőled! 
- Nem tudtalak volna visszaküldeni, nem érted? – rázta a fejét. – Elmenni is alig tudtam, vagy háromszor visszafordultam, mire végleg otthagytalak a szobádban. Szeretlek, Jesse és ez mindig is így lesz! 
- Amíg egy újabb agyszülemény miatt el nem mész újra, én meg ismét hoppon maradok, igaz? – Ez csak úgy jött belőlem. Amit egy ideje már tartogattam, most nem tudtam visszafojtani. 
- Mond el mi a helyzet, Jesse. – kérte. – Továbbléptél? Van valaki más? Belehasadna a szívem, de mondd meg és elmegyek, hagylak tovább élni. 
 - Nem, nincs más, és minden akaratom ellenére nem sikerült túllépnem rajtad. – Nem néztem a szemébe, míg ezt mondtam, konokul az ablakon bámultam kifelé. 
- Akkor mit gondolsz, újrakezdhetnénk? – kérdezte félszegen. Még mindig nem néztem rá, pedig éreztem a pillantását az arcomon. Haragudtam rá… Ha már nem is annyira, mint pár perccel, vagy órával ezelőtt, de így volt. 
- Visszaköltöztetek? – kérdeztem válasz helyett. 
- Csak én. – válaszolta, s ez annyira meglepett, hogy rákaptam a tekintetemet. – Nem vette meg senki a házat, aztán végül nem is próbálkoztunk tovább. – magyarázta. – Megmondtam anyáéknak, hogy én nem megyek a Harward-ra. Egy itteni főiskolát néztem ki magamnak, és bár én már magántanulóként leérettségiztem, itt maradok. 
- Esküszöl, hogy nem mész el soha többet? – néztem mélyen a szemébe, de feltűnt, hogy közelebb vagyok hozzá, mint az imént. 
- Nem. – lehelte magabiztosan. – Te sem leszel soha olyan hülye, amilyen én voltam? 
- Ne viccelj. – egy apró mosoly kúszott az ajkamra a mondat közben. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, téged. – A vallomást egy szerelmes, mi több szenvedélyes csókkal pecsételtük meg. Egy örök pecsét marad ez örökre, ami mindig figyelmeztet minket, hogy tartsunk ki egymás mellett. HátHhgjhghgjghjghg