*Jelezz nekem!*

Sziasztok!


Szasza pályázatára írtam egy novellát és miután elküldtem neki, gondoltam megosztom veletek is! :)) Jó olvasást kívánok, lehet pipálgatni! :D (L) *-*


Puszi
Regi

Jelezz nekem!

Idegesen járkáltam  fel-alá a fehérre mázolt, gyönyörű kertű barátságos ház előtt, ahová annyi sok szép emlék fűzött. A kezem remegett az idegességtől, s a szívem a torkomban dobogott, miközben újra csengettem – már vagy ötödszörre – holott tudtam, hogy felesleges. A nagy terepjárójuk sehol sem volt, pedig mindig a felhajtón szokott állni. A csengő alatti névtábla, aminek a család nevét kellett volna mutatnia eltűnt, és Lucy a kutya sem ugatott meg, ahogy itt sétafikáltam, sőt mi több, elő se jött.

- Nem laknak már itt. – szólt ki hirtelen a szomszéd kapun, egy idősebb hölgy. De amit mondott én is tudtam, hiszen világosan le volt írva a papírra, amit a kezemben szorongattam, mióta csak elolvastam.

- Nem tudja hová költöztek? – kérdeztem, de tudtam, hogy a nő sosem ápolt olyan jó viszonyt a szomszédaival, hogy ezt tudja.

- Sajnos nem. – felelte, pedig lerítt róla, hogy igazándiból nem nagyon érdekli a dolog. – Annyit tudok, hogy ma hajnalban indultak el.

- Hát, köszönöm. – biccentettem, és legszívesebben üvöltöttem volna. Mi a fene folyik itt??

Otthagytam az utcát, amin korábban oly’ sokszor végigmentem. Szinte futva tettem meg az utat hazáig, mert olyan ideges voltam, hogy egyszerűen képtelen lettem volna csak úgy sétálni.

- Hol voltál Jesse? – kérdezte nővérem, mikor becsaptam az ajtót, és letéptem magamról a cipőmet, meg a pulóveremet.

Nem válaszoltam, mert nem tudtam. A hangom remegett volna, ha megszólalok, éreztem. Úgy tettem, mint aki nem hall semmit, csak mentem tovább a szobám felé, miközben újra elővettem a telefonomat.

- Héj, öcsi kérdeztem valamit. – fogott meg a vállamnál fogva és fordított maga felé. – Mi a baj?

- Semmi, Carmen, nem érdekes. – hazudtam.

- Aha, persze. – fonta össze a karját. Szerettem, hogy mindig segíteni akar, és mindig számíthatok rá, de most örültem volna, ha felmehetek a szobámba egyedül. – Mondd el, Jesse. Hol voltál?

- Lily-éknél. – sóhajtottam, de szinte a fogamon át szűrtem a szavakat.

- És mi volt, amitől ennyire… dühös lettél? – kereste a szavakat, az idegállapotomra. De még így is elég enyhén fogalmazott…

- Épp ez az, hogy semmi. – fakadtam ki, mert nem bírtam tovább. – A házuk üres, sehol senki, még a kutya se és a szomszéd közölte, hogy elköltöztek.

- Elköltöztek? És nem is szólt neked Lily semmit?

- De, hagyott egy ilyen kis üzenetet. -  nyújtottam felé a már teljesen szétolvasott papírt. Gyanakodva vette át és kezdte el olvasni a szöveget, amit már én kívülről tudtam: „ Jesse! Anyuék közölték velem, hogy el kell költöznünk, azért is, mert jövő évben amúgy is ott járnék majd főiskolára. Szörnyen fáj, de tudom, hogy nem tudnánk tartani a kapcsolatot, és búcsúzni nem tudnék, másképp nem bírlak elengedni. Szeretlek, Jesse! Te vagy az életem, és ez az egy év, életem legjobb éve volt. Szörnyen sajnálom!”

- Csak ezt hagyta itt neked? – kérdezte kissé ingerülten. – Csak hagyott egy kis cetlit az a ribanc?

- Héj! – pirítottam rá. Ezt tette vagy sem, őt ne ribancozza le senki! – De igen… csak ennyi volt.

- Nem csodálom, hogy kiborultál. – adta vissza a papírlapot. – És annyit se mondott, hogy hová mentek vagy, hogy..?

- Mondom, hogy semmit. – ráztam a fejem, és ha ciki, ha nem közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam. – Ma reggelig halványlila gőzöm sem volt arról sem hogy költöznek.

- Na szép! – grimaszolt.

- Figyelj nekem most… én most bemegyek a szobámba. – morogtam, és már itt se voltam. Bevágtam a szobaajtót, belerúgtam az ágyamba, majd földhöz vágtam a legelső dolgot, ami a kezembe került – a távirányítómat, mint az utóbb kiderült. Remegő kézzel ütöttem be újra a telefonomba Lily számát, és tárcsáztam, attól függetlenül, hogy az előző körülbelül tíz hívásomra, mindegyikre hangposta volt a válasz. Ez alkalommal sem volt ez másképp. Új telefont vett magának, vagy csak új kártyát, hogy még véletlenül se érjem el? Ha szakítani akar, miért nem mondta ezt? De ha nem akkor meg miért hagyott itt válasz nélkül?? Csak jelezz nekem, Lily! Jelezz nekem, hogy tudjam merre vagy!

  Mérgesen letörölgettem a könnyeimet. Erősnek kell maradnom, most különösen!

Hónapokkal később

Hazudnék, ha azt mondanám, sokkal jobban érzem magam, de már nem vagyok olyan mint azelőtt voltam. Az idő talán tényleg segít és könnyít, ahogy mondják. Lehet, hogy egy év múlva, már nem is fog érdekelni és esetleg mással fogok járni? Nem! Az kizárt! – kiáltott rá a szívem az agyamra. Mindenhol és mindig éreztem a hiányát. Az iskolában ahol persze minden nap találkoztunk, a szobámban ahol néha együtt aludtunk, a buszmegállóban, a  buszon, az utcákon. Néha azt kívánom, bár ne emlékeznék semmire és bár hagynám a fenébe ezt az egészet, de néha meg úgy érzem, hogy azért jók ezek az emlékek.

  De egy hónapomba került mire kifelé, tudtam mutatni valami vidámságot, valami örömöt. Szüleimet nem túlzottan hatotta meg ez a dolog, mert egyrészt sokat dolgoztak, másrészt, csak egyszer beszélgettek úgy igazán Lilyvel. Viszont Carmen eléggé sajnált és még most is néha látom, hogy úgy néz rám, mintha valakim meghalt volna, holott nem túlzottan kedvelte Lily-t, de azért rám tekintettel volt, ahogy mindig is.

  Elő akartam venni a telefonomat, hogy bekapcsoljam, hátha hívott valaki, de kiesett a kezemből, egyenesen ki a betonra. Bosszankodva lehajoltam érte, de mikor felegyenesedtem, azt hittem hallucinálok. Nem! Ő nem lehet itt! Biztos csak összekeverem valakivel – hitegettem magam, pedig őt bárhol felismerném. De azért nem álltam meg megnézni őt, továbbmentem ki az utcára.

- Jesse! – kiáltott utánam ismerős, gyönyörű hang, de én nem álltam meg. Nem szabad, mert ha most megfordulok,  akkor nem tudok majd újra elindulni, és lekésem a buszt is. DE volt bennem valami más is ezek mellett. Talán büszkeség? Vagy harag? – Héj, Jesse! – Atlétikázott, persze, hogy nem tudtam, olyan gyorsan menni, hogy ne érjen utol.

- Lily! – leheltem, mikor megállt előttem, és szép barna szemeibe néztem.

- Én vagyok. – bólintott egy félénk mosollyal az arcán. - Hiányoztál és vissza kellett jönnöm hogy lássalak…

- Nekem viszont most arra kell kérnelek, hogy hagyj békén! – Szelíden arrébb toltam az útból, és ha ciki, ha nem futásnak eredtem, és a sarkon felugrottam a buszomra.

  Nem igaz! Hónapokig nincs sehol. Eltűnik, a fene se tudja, hová megy, csak egy cetlit hagy és most meg csak így feltűnik itt? És azt várja, hogy én is azt mondjam, hogy hiányzott és szeretem?

  Hála istennek senki sem volt otthon mire hazaértem, mert Carmen még az egyetemen volt, a szüleim meg még dolgoztak. Ledobáltam a táskámat mindent az ajtóba és csapkodva mentem be a fürdőbe, ahol arcot mostam, és összeszorított fogakkal vártam, hogy lenyugodjak. Mikor végre sikerült kimentem a táskámért és bezárkóztam a szobámba, hogy tanulni tudjak, de hiába próbálkoztam, nem ment, s szívem szerint széttéptem volna a könyvet.

  Csengettek, és fel kellett vennem a normális ábrázatomat, hiszen nem fogom mutatni egy vendégnek se, hogy mennyire a fenébe kívánok most mindent.

- Szia Jesse! – köszönt, és legszívesebben azonnal, vissza is csuktam volna az ajtót, de aztán folytatta. – Kérlek, beszéljük meg! – mosoly már sehol nem volt az arcán, mint korábban, sőt, mintha kicsit sápadt is lett volna.

- Rendben. – sóhajtottam végül. – Gyere be, és ajánlom, hogy magyarázz meg mindent!
Hálásan rám pillantott, majd belépett az ajtón én meg becsuktam utána. Amíg beértünk a nappaliba, teljes csendben voltunk, sőt, még miután leültünk, sem szólalt meg egyikőnk sem. Aztán végül ő kezdett bele. 
- Én tudom, hogy szörnyen megbántottalak. – Hangja csak suttogás volt, ha ment volna a tévé nem is hallottam volna jól. – Nekem is iszonyúan fájt, de tudtam, hogy képtelen lennék elbúcsúzni. Jobbnak láttam így, hogy elmegyek. 
- Szerinted jó volt az, hogy válasz nélkül itt hagysz? – Kezdett megint felmenni bennem a pumpa. – Azt se mondtad meg, hová költöztök, semmit!
- Mert utánam jöttél volna. – mondta az egyértelműt. 
- Ez így van, de ettől még elmondhattad volna. – fontam össze a karomat ültömben. – Elmentem volna, hogy megmagyarázd, de ha arra kértél volna visszajövök, de legalább nem úgy telt volna el több hónapom, hogy tudatlanul várok valami jelre tőled! 
- Nem tudtalak volna visszaküldeni, nem érted? – rázta a fejét. – Elmenni is alig tudtam, vagy háromszor visszafordultam, mire végleg otthagytalak a szobádban. Szeretlek, Jesse és ez mindig is így lesz! 
- Amíg egy újabb agyszülemény miatt el nem mész újra, én meg ismét hoppon maradok, igaz? – Ez csak úgy jött belőlem. Amit egy ideje már tartogattam, most nem tudtam visszafojtani. 
- Mond el mi a helyzet, Jesse. – kérte. – Továbbléptél? Van valaki más? Belehasadna a szívem, de mondd meg és elmegyek, hagylak tovább élni. 
 - Nem, nincs más, és minden akaratom ellenére nem sikerült túllépnem rajtad. – Nem néztem a szemébe, míg ezt mondtam, konokul az ablakon bámultam kifelé. 
- Akkor mit gondolsz, újrakezdhetnénk? – kérdezte félszegen. Még mindig nem néztem rá, pedig éreztem a pillantását az arcomon. Haragudtam rá… Ha már nem is annyira, mint pár perccel, vagy órával ezelőtt, de így volt. 
- Visszaköltöztetek? – kérdeztem válasz helyett. 
- Csak én. – válaszolta, s ez annyira meglepett, hogy rákaptam a tekintetemet. – Nem vette meg senki a házat, aztán végül nem is próbálkoztunk tovább. – magyarázta. – Megmondtam anyáéknak, hogy én nem megyek a Harward-ra. Egy itteni főiskolát néztem ki magamnak, és bár én már magántanulóként leérettségiztem, itt maradok. 
- Esküszöl, hogy nem mész el soha többet? – néztem mélyen a szemébe, de feltűnt, hogy közelebb vagyok hozzá, mint az imént. 
- Nem. – lehelte magabiztosan. – Te sem leszel soha olyan hülye, amilyen én voltam? 
- Ne viccelj. – egy apró mosoly kúszott az ajkamra a mondat közben. – Szeretlek!
- Én is szeretlek, téged. – A vallomást egy szerelmes, mi több szenvedélyes csókkal pecsételtük meg. Egy örök pecsét marad ez örökre, ami mindig figyelmeztet minket, hogy tartsunk ki egymás mellett. HátHhgjhghgjghjghg