Mindenkinek van egy angyala…
... Egy oltalmazó, aki vigyáz rá. Sosem tudhatjuk, épp milyen alakot ölt, de erősebb ő bármelyik sárkánynál. Mégsem azért kísér, hogy harcoljon helyetted. Hanem hogy a színpad széléről, a füledbe súgja: Hatalmad az általad teremtett világ felett…
- Álomháború c. film
/Jenny/
Nagy nehezen sikerült behúznom a hatalmas utazóbőröndöm cipzárját. Holnap kollégiumba megyek, a Prinstonra fogok járni. Mindig is szerettem volna egyetemre menni, de ez még azelőtt volt. Azelőtt…
Aznap a nővéremmel együtt ültünk kocsiba. Egy buliba igyekeztünk, amit az ő barátnője rendezett meg. A főúton hajtottunk végig, és jókat nevettünk, azt hiszem egy srácon, akiről mesélt, de a nevére már nem emlékszem. A következő pillanatban viszont egy kisbusz siklott felénk, a csúszós, fagyos úton, és egyenesen a kocsinkba rohant. Napokkal később ébredtem fel egy kórházban, miután átestem megannyi műtéten. A sérüléseim súlyosak voltak, és egészen addig a percig, míg ki nem nyitottam a szemem, az se volt biztos, hogy életben maradok-e. A sérüléseim nagyon súlyosak voltak, a mentők szerint kész csoda, hogy én túléltem. A mai napig fogalmunk sincs, hogy jutottam ki az égő járműből, ahol viszont a nővérem, Molly életét vesztette. Az arca mindennap elém tárul, amint nevet, és pironkodva mesél a fiúról. De csak ez maradt nekem, az emlékeim, meg a képeim. A mai napig minden éjjel rémálmaim vannak; újra meg újra átélem a balesetet. A mai napig van olyan, hogyha valami jó történik velem, azonnal át akarok rohanni a szomszéd szobába, vagy fel akarom hívni őt, ha máshol vagyok, hogy közöljem vele a hírt. Egyszerűen szörnyű…
Anyáék szerint ezért is fog jót tenni a kollégium, és a főiskola. Ott nem kísér minden sarokban Molly emléke. Beletörődtem, hogy talán nekem is jobb lesz így. Új környezet, új barátok, új élet. Mindenki ezt mondja, próbáljam meg kicsit elfelejteni. A pszichológus, akihez egészen a múlt hétig jártam, folyton azt ismételgette, hogy ne akarjam teljességgel kitörölni őt a fejemből, de eléggé ahhoz, hogy ne csak a fájdalom legyen bennem. Azt mondta, próbáljak meg ne gondolni, arra hogy mi történt régen, inkább a jövőmre koncentráljak. Ilyenkor mindig az jut eszembe, hogy a pszichológusok, azok olyasmiről beszélnek, amit talán sose éltek át - tisztelet a kivételnek. Ő neki fogalma sincs milyen érzés elveszteni a nővérét. Olyasmire próbál rávenni, amit ő maga se tudna megtenni ha ezt átélte volna. De a szüleim szerint a dili doki jó megoldás volt, ellenben én cseppet sem így érzem. Amikor nála ültem gyakorlatilag nem is foglalkoztam azzal, amit mond, szóval, az hogy sikerült kicsit rendbe szednem magam, csak önmagamnak köszönhető. Viszont sokszor úgy érzem, a szüleimnek inkább kéne hozzá járni. Ők csendben szenvednek igazából. Próbálják nem kimutatni, próbálják elfelejteni őt, de én hallom anyát többször is sírni a fürdőszobában, vagy a konyhában, és látom apát teljes depresszióban nézni a tévét, anélkül, hogy fel se fogja a benne történteket.
Letöröltem a már oly’ sokszor kifolyt könnyeimet, és nagyot sóhajtottam. Egy új kezdet, holnap kora reggeltől, amikor is anya elvisz az egyetemre. Igaz az álmom a Jale volt, de a történtek után, amikor magántanárhoz járva tudtam csak leérettségizni, már nem is reménykedtem az ilyen elit egyetemben. De most már nem érdekel. A Prinston is remek iskola, s a leírtak szerint itt is legalább olyan sikeres lehet az ember.
Megcsörrent a telefonom, ezzel kirántva a gondolatmenetemből. Jessica keresett. Ő volt az egyetlen, aki mellettem maradt és segített bármiben. A legjobb barátnőm volt.
- Szia, Jess! – köszöntem neki.
- Helló. – jött a viszonzás a vonal túlsó végéről. – A neten nem értelek el, gondoltam felhívlak.
- Már elpakoltam a laptopot azért. – magyaráztam, feltápászkodva a szőnyegről. – Mi újság?
- Semmi, csak arra gondoltam, hogy mi lenne, ha holnap átugranék, mielőtt mész? – mondta.
- Az jó lenne. – mosolyodtam. Ismét hálás voltam neki. – Szeretnék elköszönni.
- Én is. – vágta rá azonnal. – Utána, anya engem is visz a Jale-re. – Igen neki sikerült oda bejutnia. – Aztán reméljük minden okés lesz.
- Ja, reméljük. – sóhajtottam ismét. – Várod már?
- Kicsit, ideges vagyok, de igen… határozottan. – ismerte be. – És te?
- Én is. kíváncsi vagyok, milyen a suli. Eddig csak képeken láttam, és csak olvastam róla.
- Biztos szuper lesz, csak ne add fel! – bíztatott. – Majd sokszor beszélünk! Nem hagyom ám magam így lerázni! – elnevette magát.
- Nem állt szándékomban megszabadulni tőled. – kuncogtam.
- Ajánlom is… Oh, most viszont mennem kell. Muszáj levinnem a kutyát. – bosszankodott.
- Oké, persze. – bólogattam, tök feleslegesen. – Akkor holnap hétre legyél itt.
- Ott leszek.
Elköszöntünk egymástól, és félretettem a mobilt.
Kinéztem a már sötét égboltra az ablakon keresztül. Függetlenül attól, hogy vártam az iskolát és hajtott a kíváncsiság, féltem. Féltem, hogy milyen lesz, hogy tudok-e majd annyit nyújtani amennyit elvárnak vagy, hogy milyen lesz a kollégium.
- Jenny, gyere le, légy szíves! – hallatszott fel anyám kiáltása a földszintről. Lemásztam az ágyról, és lesiettem a lépcsőn. Csak anya volt itthon, apa még dolgozott. Szakács volt egy étteremben nem messze innen. Anya egy közeli butikban dolgozott, de most szabadságon volt.
- Igen? – kérdeztem a konyha ajtajából. Szavamra hátrafordult és elmosolyodott.
- kész a vacsora. – mondta és kitette az asztalra a lasagne-t. Tudta, hogy ez a kedvencem. – Így erre az utolsó estére csináltam neked.
- Oh köszi. – vigyorodtam el, és leültem a helyemre, ő pedig velem szemben.
- És várod már a holnapot? – firtatta, miközben szedtem magamnak.
- Eléggé. – válaszoltam, és felé fordítottam a szedőkanalat. – Már kész vagyok a pakolással.
- Akkor már csak a kocsiba kell bepakolni amit még magaddal viszel.
- Miért, mit viszek még magammal? – csodálkoztam el.
- Mindenféle berendezési tárgyat. – mondta anya magától értetődő természetességgel. – Vásártoltam neked mindenfélét apáddal egyik nap. Többek között, szemetesvödröt, cserepes virágot, szőnyeget…
- Anyám… - suttogtam. – Gondolod, hogy ennyire…
- Kérlek, ne köss bele, jó? – kérte nyámmogva. – Csak fogadd el. Tök sok jó dolgot vettünk neked, ami csak jól jöhet a kollégiumban.
- Hát akkor köszönöm. – mondtam hálásan. Jólesett, hogy ennyire figyelnek minderre.
- Szívesen, drágám. – mosolyodott el még szélesebben. – Szeretnénk, ha minden rendben lenne körülötted.
- Köszi…
Vacsora után már igen csak fáradt volt, és mivel holnap korán is kell kelnem, gyorsan lezuhanyoztam, és bemásztam az ágyba. Furcsa belegondolni, hogy most alszom itt utoljára, hiszen csak nyáron jövök haza. Már most éreztem egy kis honvágyat, pedig még itt vagyok…
*
Reggel már fél hatkor ébren voltam, pedig csak fél óra múlva kellett volna kelnem. Kezdtem ideges lenni, úgyhogy a visszaalvásra már esélyem se volt, szóval kikászálódtam a takaró alól, felöltöztem és fésülködés után tettem fel némi sminket magamra, hogy nézzek ki valahogy. Reggelihez nem nagyon volt kedvem, de kávéra viszont szükségem volt, úgyhogy nekiálltam lefőzni. Anya és apa még aludtak, úgyhogy egyedül ittam meg a reggeli koffeinadagomat. Persze végig a mai napon járt az eszem.
Nemsokára a szüleim is felébredtem, és apa segített feltenni a furgonja platójára az összes cuccomat. Jess is pontban hétkor ideért. Talán még sose indultunk ilyen összeszedetten sehová.
- Nagyon vigyázz magadra, Szívem! – ölelt át apu szorosan és nekem már ki is jöttek a könnyeim. – És ha bármi van, hívj csak fel!
- Hívlak. – ígértem neki, majd a szememet törölgetve, étöleltem Jesst is.
- Mi is beszélünk, legalább minden héten egyszer. – motyogta remegő hangon. – Tudod, nem rázzuk le egymást.
- Nem hát! – szipogtam és mi is elengedtük egymást.
Útközben nem sokat beszélgettünk anyával, korán reggel egyikőnk sem túl beszédes, főleg nem most. Az egyetem egy órányira volt tőlünk, és csak néhány szót váltottunk. Odaérve, anya segített kipakolni nekem. Egy nő vezetett be minket a kollégiumi szobámhoz, és adta át a kulcsot. Adott nekem papírokat, meg egy térképet az egyetemről, aztán már állt is tovább.
A szobám, amit még két emberrel kell megosztanom, szép volt és otthonos. A nappali egész jól be volt rendezve, az én szobámban pedig csak egy ágy állt meg egy íróasztal. A többit anyával szépen behordtuk és elhelyeztük itt.
- Akkor készen vagyunk. – tette csípőre a kezét anya, körülnézve a már othonossá vált szobában. Ami most már az enyém. De furcsa.
- Igen. – bólogattam.
- Akkor azt hiszem mennem kellene. – sóhajtotta az ajtó felé indulva. – mindjárt megjönnek a szobatársaid…
- Hát rendben. – követtem kifelé, de kezdtem egyre idegesebb lenni.
- Nézd, Jenny, nehogy azt hidd, hogy ez nekünk nem nehéz. – kezdte, mikor már kint álltunk az ajtó előtt. – Pedig az! Nehéz, hogy téged is elveszítünk, de… de tudjuk, hogy ez neked is csak jó lesz és szeretnénk, ha tényleg sikerülne túllépned a dolgokon, és új életed kezdeni. – ezt már könnyes szemmel mondta. – Tudom hogy neked menni fog! Itt a lehetőség!
- Mindent megteszek, anya. – Beharaptam az alsóajkam nehogy megint sírógörcsöt kapjak. – És engem nem veszítetek el. Minden szünetben meg nyáron is hazamegyek és minden héten legalább egyszer beszélünk is.
- Jól van! – anya is jó szorosan és szeretetteljesen megölelt.
- Szeretlek, Kicsim! – suttogta.
- Én is szeretlek, anya. – mormoltam én is, majd elengedtük egymást.
- Ügyes legyél, és vigyázz magadra. – kötötte a lelkemre, majd egy utolsó puszi után elindult a parkoló felé.
Már most kezdett hiányozni anya, apa, Jess és az egész otthonom, a szobám. Mi lesz, ha nem érzem itt jól magam? Mi lesz, ha pocsékul fogok szerepelni itt az egyetemen?
- Szia, ne haragudj. – szólított meg egy barna, göndör hajú lány. – Egy a húszas szoba?
- Oh, igen. – mosolyodtam el. – Te is itt fogsz lakni?
- Igen, te is? – vigyorodott el a csaj.
- Aha. – bólintottam. – Jenny Withe vagyok. – nyújtottam kezet neki.
- Anna Tears. – mutatkozott be ő is, majd kezet ráztunk.
Bevezettem a szobánkba, és megmutattam melyik ajtón áll az ő monogramja. Pont az én szobám mellett van az övé.
- Szerintem szép szobát kaptunk. – vélekedett elégedetten. – mindjárt jövök, csak még a barátomnak segítek behordani a cuccainkat.
- Ha gondolod, segíthetek. – ajánlkoztam.
- Áh, ne fáradj nincs sok cuccom. – legyintett. – Még egy kör és készen is vagyunk.
- Akkor oké. – vontam vállat. – Ha kell, valami a szobámban leszek.
- Rendben. – Intett egyet majd kisietett a szobánkból, én pedig magamra csuktam a szobám ajtaját, és nekiálltam kipakolni a könyveimet meg a lemezeimet. Feltettem valami zenét, hogy ne legyen nagy csönd.
Anna kedves csajszinak tűnik, biztos jó szobatársak leszünk. Már csak azt remélem, hogy a másik szobatársunk normális lesz. Azt mondják, ha egy egyetemen a lakótársak jó fejek az már fél siker. Bízok benne, hogy igazuk van akárkik is állítják ezt…
Anna hamar elbúcsúzott a barátjától, majd engedte, hogy segítsek neki berendezkedni a saját szobájába. Közben jókat beszélgettünk, megismertük egymást, Kiderült, hogy ő New Yersey-ből jött, és hogy ő se megy haza a hétvégéken, úgyhogy legalább lesz egy társam itt.
- Na, én elmegyek kávézni. – mondta, miután végeztünk a pakolgatással. – Velem jössz?
- Én ittam ma már kávét, és amúgy is körbe kéne hívnom a rokonaimat – ráztam a fejem.
- Hát jó, akkor nemsokára jövök. – mosolygott aztán kilépett a bejárati ajtón. Nem tudtam mit csináljak, úgyhogy leültem, és bekapcsoltam a tévét. Valami sorozat ment az egyik adón, úgyhogy azt néztem.
Már reklám volt, mikor kinyílott az ajtó, és mivel arra számítottam, hogy Anna lesz, igencsak meglepődtem mikor egy srác lépett be rajta. Barnás szőke haja kócos volt, és egymaga cipelte a két sporttáskáját, és húzta maga után a bőröndöt.
- Szia! – álltam fel azonnal a kanapéról hogy üdvözöljem. - Jenny Withe vagyok! – mutatkoztam be neki is.
- Helló! – mosolyogva nézet rám, ám ahogy jobban végigmért szemei kikerekedtek és a vigyor eltűnt az arcáról. – Én… öö… Nick. – azzal gyorsan letette a cuccait és kisietett a szobából.
Fogalmam sincs mi ütött belé. Végignéztem magamon hátha valami rosszul áll rajtam, de semmi furcsát nem találtam magamon. Na, hát ez érdekes volt! Ennyit arról, hogy mindegyik lakótársam normális lesz.
Kikapcsoltam a tévét, és inkább bementem olvasni, hogy kicsit ki tudjak kapcsolni. Időnként hallottam, hogy visszajön, egyszer beszélt is valakihez, - talán búcsúzkodott – de utána semmi. Gondolom a szobájába ment.
Pár perc múlva kopogtattak a szobaajtómon.
- Gyere! – szóltam ki, és Anna lépett be.
- Láttad az új lakótársunkat? – kérdezte vidáman, és leült az ágyam szélére.
- Ja, találkoztunk. – ingattam a fejem. – Ti is?
- Igen, az előbb, éppen pakolt be. – mutatott kifelé. – Szerintem normális, nem hinném, hogy gondunk lesz vele.
- Én se hiszem. – Azt már nem tettem hozzá, hogy nekem egészen más benyomást keltett elsőre. – Hol kávéztál?
- Van a közelben egy bódé. – magyarázta. – Nagyon finom kávét főznek, majd reggel elviszlek oda.
- Okés. – helyeseltem. –Ma mit is kell még csinálnunk?
- Egy óra múlva le kell menni fényképet csináltatni az étkezéses mágneskártyához. – vette szemügyre a zsebéből kivett programlistát. – Utána lesz a megnyitó, ami csak húsz perces lesz. Mára ennyi, vacsora nyolctól este tízig, reggeli pedig hattól kilencig. Ebédelni egészes sokáig lehet majdnem négy órán át. Holnap kell eldönteni milyen órát veszünk fel, igaz?
- Igen, úgy tudom, minden tanár órájára be lehet ülni, megnézni, hogy tetszik ilyesmik. – mondtam.
- Hány órát tervezel?
- Még nem tudom, majd holnap kiderül. – vontam vállat.
Egészen ebédig nagyon jól elbeszélgettünk. Jól kijöttünk egymással. Lementünk a fényképezésre, aztán tettünk egy kört az egyetemen, benéztünk a könyvtárba is majd együtt ebédeltünk meg.
Persze egész nap fúrta az oldalamat, Nick, ahogy nézett rám, és ahogy elkezdett furcsán viselkedni. És csak velem ezek szerint, mivel Anna szerint rendes srác. Lehet, hogy rendes, de az is lehet, hogy valami nem okés vele…
*
Éjjel nem sokat aludtam. Nem tudom miért, pedig úgy néz ki minden oké, beszéltem mindenkivel, és az ágy is kényelmes. De nem tudom, valahogy nem éreztem magam teljesen tökéletesen. Csak feküdtem ott órákon át, és néztem a plafont, majd mikor végre le tudtam hunyni a szemem, szokás szerint rémálmok gyötörtek. Még sosem örültem ennyire a reggelnek.
Miután elkészülődtem és felnyaláboltam a jegyzetfüzetemet, Annával lementünk, a híres bódéhoz kávézni, majd mindketten elindultunk felfedezőútra. Néhány óra tényleg felkeltette az érdeklődésemet, néhányról viszont már most tudtam, hogy nem fogom felvenni. Egészen fél háromig a termeket jártam és hallgattam a professzor beszédét. Még szerencse, hogy háromig van ebéd, úgyhogy még tudtam enni.
Gyorsan vettem egy tálcát és szedtem magamnak a húsból meg a krumpliból. Nick éppen mellettem ácsorgott a sorban és ő is ennivalót rakott magának. Mikor találkozott a tekintetem az ő zöldeskék szemével, ráköszöntem, de ő csak elmotyogott egy „Helló”-t és gyorsan elviharzott egy asztal felé.
Nem tudtam mire véljem ezt megint, de igyekeztem nem foglalkozni vele, leültem egy szabad kis asztalhoz, és ráérősen megeszegettem az ebédemet. Annát nem láttam viszont sehol, úgyhogy már vagy a szobánkban van, vagy még órákon.
Ebéd után felvonultam a szobánkba, hogy telefonáljak egyet, vagy legalább chateljek Jess-szel. Anna hangja hallatszott ki a szobájából, valakivel nagyon telefonált, szerintem a barátjával. Nick szobájában zene szólt normál hangerőn. - Észre se vettem, hogy feljött volna… - Ki akartam deríteni, hogy miért viselkedik így velem, szóval, fogtam magam és gondolkodás nélkül bekopogtattam az ajtón. A zene lehalkult és a fiú hangja kihallatszott a szobából:
- Igen?
Benyitottam a szobába és bekukucskáltam a résen. Nick az ágyán feküdt és valami sportújságot lapozgatott. Mikor meglátott kissé meglepődött.
- Nem zavarok? – kérdeztem, bár kezdett inába szállni a bátorságom.
- Gyere csak. – bólintott lassan, mire beléptem és becsuktam az ajtót magam mögött. Ő felült és megpaskolta a helyet maga mellett, hogy üljek le, hát leültem.
- Mi újság? – kérdezte kissé félszegen. Legalább beszél hozzám, ez jó jel.
- Semmi… vagyis – Nagy levegőt vettem és az arcába néztem. – Csak tudni szeretném mi a baj? Úgy értem alig akarsz köszönni, ha köszönök, és mikor megérkeztél olyan furcsán néztél rám szóval…
- Nem tudom, hogy… hogy mondjam el. – kereste a szavakat elszakítva rólam a tekintetét. – Olyan… nehéz lenne erről beszélni.
- Mégis miről? – pislogtam. Most már tényleg összezavarodtam.
Várt néhány percet, összeszedte a gondolatait, majd nagyot sóhajtott.
- Fél éve, az egyik főúton baleset történt. – kezdte és összeszorult a torkom. – Ott voltam. A kocsim lerobbant, és az út szélén vártam az autómentőt. A baleset mellettem történt, alig három méterre. Egy kisbusz belerohant egy autóba.
- Úr isten… - leheltem és a szemeim könnybe lábadtak. Már tudta, hogy tudom, miről beszél, láttam a szemében, de suttogva folytatta.
- Nem tudtam mit tehetnék, odarohantam, két lány ült benne. – nagyot nyelt. – A kocsi hátulja már égett, szóval siettem. Nagy nehezen kiráncigáltam a barna hosszú hajú lányt. – megérintette a hajamat. – De mire bármi mást tehettem volna a mentők kiértek, és nem engedték, hogy az autó közelébe menjek többet, hiszen addigra már az egész kocsi lángokban állt.
- Nick… - A könnyeim kifolytak, ahogy kiejtettem a nevét a számon. – Te… te… - a megkezdett mondatom zokogásba fulladt. Hagyta, hogy ráboruljak a vállára, még át is ölelt.
- Css - dörzsölgette a karomat. Az ő hangja is megremegett. – Nyugodj meg, Jenny. Semmi baj.
- Miattad… - hüppögtem. – Miattad… maradtam életben. Istenem Nick…
- Kerestelek, Jenny. – csóválta a fejét, miután a szememet törölgetve kicsit hátrébb húzódtam. – De pár nap múlva költöztünk, és az után már nem tudtam, hogy találhatnék rád. De itt vagy… És jól vagy!
- Én jól vagyok. – szipogtam, és elfogadtam a felém nyújtott zsebkendőt. Ez egyszerűen lehetetlen. Ez nem létezik! – Nem tudom hogy hálálhatnám meg ezt!
- Ki volt az, aki melletted ült?- kérdezte percek múlva, csöndesen. - Ő…
- A nővérem volt. – újra rám tört a sírógörcs.
- Annyira sajnálom! – mondta kétségbeesetten. – Tehettem volna még valamit, de…
- Nick, nehogy még magadat ostorozd! – pirítottam rá. – Neked köszönhetem, hogy a szüleim engem nem vesztettek el!
Nick, szorosan ölelt magához, én pedig beszívtam az illatát. Olyan, mint egy angyal. Aki vigyáz rám. Aki megmentett, mert mindig ott van, ahol szükség van rá. Nem tudom, hogy hogyan, miképp fogom neki ezt megköszönni, meghálálni azt, amit tett! De erre itt van négy év az egyetemen, és mindent megteszek ennek érdekében…
…És mi ennek ellenére sem hiszünk az angyalban. Meggyőzzük magunkat, hogy nem létezik. Ám ő mégis megjelenik. A legváratlanabb helyen, a legváratlanabb időben. Bármilyen alakban szólhat hozzánk. Ha kell, túlüvölti a démonokat is. Felráz minket, új küzdelemre sarkall.
