Első látásra elrabolt
/Ariel/
Unalom. Ez a szó jellemzett engem. De nem csak most, hanem már évek óta. A nap még sehol nem volt, csak a Hold volt látható. Még több óra volt a hajnalig, és nem mondhatnám, hogy vártam.
Pénteken költöztünk ide Angliába, a nevelőszüleimmel, Bellával és Edwarddal. Igazából vámpírok vagyunk, és mikor rám találtak az erdőben, éppen szörnyű kínokat álltam ki az átváltozás miatt. Ők vittek haza és nevelnek az óta is. 16 éves vagyok, már négy éve, pedig már 20 lennék. Nem igazán bánom, hogy befogadtak, hiszen azt sem tudom mi történt az óta az igazi szüleimmel, arra se emlékszem hol éltünk azelőtt. Aki átváltoztatott, jó messzire hurcolt a volt lakhelyemtől, egészen Forksig, ahol eddig éltünk. A családunk többi tagja, Esme, Carlisle, Alice, Jasper, Rose és Emmett még mindig ott laknak, csak mi jöttünk el, hogy újra elkezdjük a gimnáziumot, itt Londonban, tekintve, hogy ott már leérettségiztünk, és furcsa lenne, ha újra oda iratkoznánk be. Minden évben máshová megyünk, de nyáron ismét Forksba utazunk, hogy együtt legyünk a családdal három hónapon át, ami meglehetősen rövid szokott lenni.
Megint az órára néztem, mint öt perce. Este tíz óra húsz perc. Sóhajtva nyúltam el az ágyamon és csak a plafont bámultam a következő tíz percben, míg Belláék haza nem értek a vadászatból. Ugyanis vegetáriánusok vagyunk. Ez annyit tesz, hogy nem fogyasztunk emberi vért, csak és kizárólag állatit. Nem akarunk szörnyeteget lenni…
- Sziasztok! – üdvözöltem őket, leérve a lépcsőn.
- Szia! – viszonozták mosolyogva és csurom vizesen. Odakint esett már egy jó fél órája. Igen, ez itt London.
- Mi újság? Várod már a holnapot? – kérdezte Edward kicsit megborzolva vizes haját. Pontosan tudta a választ, és nem csak azért, mert ismert, hanem mert képességét illetően gondolatolvasó, ami néha eléggé zavaró tud lenni, de már kezdem megtanulni mit, kell meghallania és mit nem.
- Nagyon. – forgattam a szemem, hangomba sűrítve egy kis szarkazmust.
- Ne csináld, Ariel. – lépett oda hozzám Bella a vállamra téve kezét. – Nem olyan rossz a gimnázium, és gondolj bele, igazándiból tanulnunk sem kell.
- Ja, csak unalmas – sóhajtottam fel.
- Lehet, hogy ez most nem lesz az – vont vállat Edward. – Nem tudhatod mi lesz majd!
- Hát eddig sosem volt semmi – fintorodtam el. Igazából egy valamire vártam évek óta: Egy társra, egy olyan fiúra, aki szeret. Mint Edward volt Bellának, úgy szeretnék rátalálni, az igazira. – Na de én felmegyek, szerintem öltözzetek át. – néztem végig vizes ruhájukon, majd felmentem a szobámba. Elővettem a fiókomból az egyik könyvemet, és nekiálltam olvasgatni, ám nem sokkal később, lépteket hallottam a szobám előtt, amik megálltak, aztán meghallottam a kopogtatást, de már tudtam hogy ki az:
- Gyere be Edward! – mindig a nevükön szólítottam őket, már amúgy is megszoktuk az iskolás verziót, ahol testvérek vagyunk, meg alig két évvel idősebb nálam, furcsa lenne ha, apának szólítanám.
- Nem zavarlak? – kérdezte és becsukta maga után az ajtót.
- Dehogy. –legyintettem, majd félretettem a kötetet. – Mi az?
- Bella zuhanyozik, gondoltam, bejövök addig. – felelte egyszerűen, lehuppanva mellém az ágyra. De én átláttam rajta.
- És mi lett a közös fürdésekkel?
Kissé megilletődött a kérdésem hallatán, de már nem jött zavarba.
- Igazából beszélni akartam veled. – ismerte be. Tudtam én!
- Igen? És miről?
- A gondolatodról. – kopogtatta meg a fejem búbját.
- Én nem vagyok gondolatolvasó, úgyhogy kérlek, fejtsd ki bővebben. – mosolyodtam el. – Melyikről?
- Egyszer el fog jönni az igazi, Ariel. – mondta, és ebből, már rögtön tudtam mire gondol. – Az ilyesmi várat magára. Én is mennyit vártam Bellára. Száz évet!
- Ez igaz… - húztam el a számat. – Az mégis csak több idő. Nem kéne amúgy a gondolataimmal törődnöd, elég a tied is!
- Ha zavar…
- Nem arról van szó, jólesik, hogy foglalkozol velem. – siettem leszögezni. – Csak ez az én szívügyem.
- Tudom. – borzolta össze a hajamat. – Csak nem szeretem, ha boldogtalan vagy. – Igen ő Edward, akinek mindig fontos, hogy minden jó legyen a családja körül, és aki sokszor törődik a gondolataimmal. Nem ez az első ilyen lefolytatott beszélgetésünk.
- Nem vagyok boldogtalan. – néztem rá őszintén. – Csak… szerelemtelen. Van ilyen szó egyáltalán? – nevettem el magam a végére.
- Nem hinném. – nevetett velem. – Szerelemtelen… Ez jó.
- Új szavakat találok fel. –vonogattam a vállam. – Jól vagyok, oké? Menj csak Bella még nem végzett. – tettem hozzá egy kacsintás kíséretében, mire csak szélesen elmosolyodott és a kezembe nyomta az mp4 lejátszómat, aztán már ott sem volt. Kuncogva tettem a fülembe a fülhallgatót - szokásomhoz híven -, és nyomtam fel a hangerőt maximumra.
Szerettem így relaxálni, egy kicsit, és már egyáltalán, nem zavart, hogy tudom, mit csinálnak a „szüleim” akik inkább a testvéreim. Igazából eddig sem zavart, csak furcsa érzés volt. De most már az se nagyon. Ilyenkor kikapcsolom az agyam és csak hallgatom a zenéket, amiket imádok egyébként. De legjobban azt szeretem, amit Edward szokott zongorázni. Óriási tehetsége van hozzá, és egyre több új dalt ír.
Csak akkor kapcsoltam ki az mp4-emet, mikor már kezdett felkelni a nap. Akkor átvettem a szabadidő ruházatomat egy farmerre, meg egy pólóra. Fölé vettem egy kicsit melegebb pulcsit meg egy tornacipőt, és bepakoltam a táskámba, ami kellhet másnapra. Ha jól hallottam Belláék is készülődtek már odaát. Lementem a földszintre és a hallban ücsörögve vártam rájuk. Kisvártatva ők is leértek, kéz a kézben.
Mindhármunknak volt kocsija, de azért mindhárman Edward ezüstszín Volvójával mentünk el az iskoláig, ami autóval csak negyedórányira volt innen és ugyanúgy állt ott, mint a beiratkozásunkkor. Téglával szépen kirakott falai négy emelet magasan tornyosultak az égnek, a szép udvara inkább hasonlított egy parkhoz mintsem egy gimnázium udvaráéhoz. De tagadhatatlanul szép volt, még így borús időben is.
Besiettünk az épület előcsarnokába, ahol megannyi diák tolongott, és sietett. Többen megbámultak minket, de mi csak odamentünk a portára, ahol odaadták az órarendjeinket, és megmondták melyik teremben lesz az első óránk. Mi az útbaigazításnak megfelelő terembe mentünk.
- Szörnyű ez a sok gondolat. – forgatta a szemét Edward. – Már egészen megszoktam, hogy csak a te gondolatodat hallom, Ariel.
Egyel előttük ültem, úgyhogy csak hátrafordultam és elvigyorodtam. Persze, hisz Bella gondolatai némák a számára, mert egy mentális pajzs veszi körül. A képessége része amit, ő cseppet sem bán, Edward viszont annál inkább, bár már egészen hozzászokott.
Ez az óra se telt el másképp, mint az eddigi 9. első évei. A tanár üdvözölt mindenkit, aztán az öt perces bájcsevej után, nekivágtunk a tananyagnak, amit mi már kívülről fújtunk. Így hát inkább körbenéztem egy kicsit és megnéztem magamnak minden embert. Már előre láttam kik lesznek azok, akik az osztály „menői” lesznek, és akik stréberkedni fognak. Nagyon jó emberismerő vagyok, már látásra tudom, hogy ki milyen, és ez általában be is jön. Ám most a szemem több időre megakadt egy fiún, aki a mellettem lévő padban, ült, és a füzete sarkára firkálgatott unottan. Azonnal tudtam, hogy nem ember, csupán csak félig. Félvámpír volt, fehér bőre kivillant a többiekétől, és a szeme is arany volt. Tehát vegetáriánus. Ám nem csak ez miatt figyeltem fel rá. Gyönyörű szép arca volt, az éjfekete hajával, és a csillogó szemével. Csak bámultam őt, míg meg nem hallottam Edward kuncogását a hátam mögött.
„Félvámpír igaz?„– kérdeztem gondolatban figyelmen kívül hagyva a reakcióját.
- Igen az. – suttogta olyan halkan, hogy csak én halljam meg. – Most éppen rád néz… és tetszik, amit lát.
„Edward!” – küldtem a figyelmeztetést, de azért kíváncsiságból a fiú felé néztem. A tekintetünk összeakadt, és szinte elveztem az íriszében. A gyomromban apró, rántást éreztem, ami nem volt kellemetlen, sőt…
Mikor sajnos megszólalt a csengő, elkaptuk egymásról a tekintetünket, és nekiálltunk összepakolni a cuccainkat, hogy elinduljunk a következő órára.
/Daniel/
A szokásos hangra ébredtem fel reggel: ébresztőre. Félvámpír létemnek köszönhetően hamar magamhoz tértem, és kimásztam az ágyból. Gyorsan felvettem egy kék inget, meg egy fekete farmert, aztán lecsoszogtam, a konyhába ahol apám már sütötte nekem a reggeli rántottát. Vámpírként nincs jobb dolga.
- Jó reggelt, fiam! – mosolygott rám a válla felett.
- Neked is. – ásítottam és levettem egy tányért, hogy arra tegye rá a reggelimet, majd leültem az asztalhoz. Annyira nem volt kedvem ehhez a mai naphoz, hogy az el sem tudnám mondani. Újra elkezdeni a középiskolát…
Anyám ember volt, mikor apámmal, aki vámpír egymásba szerettek. Ám az történt, amire senki sem számított: Megfogant nekik egy gyerek, aki nem más volt, mint én. Anyám ragaszkodott hozzá, hogy kihordhasson, de mire apám átváltoztatta volna, belehalt a szülésbe. Én élek, de az óta, is mardos a bűntudat, hiszen ha nem hordott volna ki, még mindig boldogan élhetnének apával. Én két éve álltam meg a növekedésben, most vagyok 17 éves és az is maradok…
- Nem kell sietned? – rántott vissza a valóságba apám hangja. Akkor tűnt fel, hogy már meg is ettem a tojást.
- Oh de! – pislogtam és gyorsan a mosogatóba tettem a tányért. – Ma éjszakás leszel?
- Igen. – bólintott. Apa a közeli nagy üzletlánc üzletvezetője volt, és sokszor kell éjszakára maradnia.
- Okés, én meg majd jövök. – mondtam és felvettem a dzsekimet, majd a vállamra kaptam a táskát.
- Szervusz!
- Szia, apa!
Beszálltam a kocsimba, amit még tavaly vettem magamnak aztán, kisoroltam az útra. Eddig Alaszkában jártam iskolában annak okán, hogy ne keltsünk nagy feltűnést mivel apa bőre csillog a napfényben. Nyár elején költöztünk ide Londonba, és most itt ez az új iskola, meg a sok eső, és az ismeretlen környezet…
Sóhajtva szálltam ki az autóból, és zártam le. Bementem az iskola épületébe, ami tagadhatatlanul szép volt. Szokás szerint odamentem a portára, és elkértem az órarendemet. A nő elmondta, hogy a száznyolcas teremben lesz az első órám, ami az angol terem, úgyhogy felmentem az első emeletre. Még épp időben voltam, öt perc múlva kezdődik csak a tanítás.
Bementem a terembe és leültem egy üres padba. Utánam pár perccel jött is a tanár úr. Elkezdődött a szokásos üdvözlés és csevegés, aztán persze nekiálltunk foglalkozni a tanulnivalóval is. Én viszont már az első tíz perc után halálra untam magam,hiszen én ezt már tanultam, és hála a vámpír agyamnak tökéletesen elraktároztam. Így inkább a füzetembe kezdtem mindenfélét firkálgatni, amíg észre nem vettem, hogy a mellettem ülő padban egy vámpírlány ül, mögötte pedig egy vámpír fiú, egy másik vámpírlánnyal. Na, ez új nekem! Még nem jártam olyan suliba, ahol félig-meddig fajtám béliek voltak az osztálytársaim.
A lány felém fordult és arany szeme belefúródott az az enyémbe. Egy apró mosoly játszott az ajkai körül, fehér tökéletes arcát, nagy szökésbarna göndör hajzuhatag vette körül. Olyan érésem támadt, mintha ráléptem volna egy lépcsőre, ami nincs. És csak néztem őt egész addig a pillanatig, míg a csengő hangos robajjal meg nem szólalt. Akkor viszont muszáj volt felállnunk és továbbmenni a következő terembe.
Az órarendemet szorongattam csak a kezemben és figyeltem merre kell mennem. Viszont eléggé elkeveredtem, mert nem igazán találtam a termet ahol lesz a történelem óra. Az oké, hogy abba a terembe, amire ki van írva, hogy: Történelmi előadó, na de 4 emelet közül hogy találjam meg azt? Mire végre a harmadikon rátaláltam a teremre addigra már becsengettek, és a terem tömve volt diákokkal. Csupán egyetlen szabad hely maradt: a szép vámpírlány melletti. Haboztam egy pillanatig, nem mintha lett volna más megoldás, mint mellé ülni, majd végül odasétáltam a padhoz.
- Szia… öhm… leülhetek ide? – kérdeztem, mire rám nézett és elmosolyodott.
- Csak nyugodtan! – felelte pár perc múlva, úgyhogy leültem és elővettem a könyvemet. – Én Daniel Boot vagyok. És te?
- Ariel Cullen. – mutatkozott be, csengő hangján, de aztán ismét némaság vett körül minket. Muszáj volt valahogy megtörnöm a csendet.
- Furcsa, hogy te is olyan, vagy mint én. Úgy értem nem ember.
- Nekem is az volt, hogy te félvámpír vagy. – kuncogott fel, persze nem túl hangosan.
- Mesélnél magadról egy kicsit? – kérdeztem kíváncsian. minél többet meg akartam tudni róla, hisz olyan különlegesnek látszik. Már csak azért is mert nem ember.
- Akikkel együtt láttál, ők aa… nevelőszüleim, de egyáltalán nem így tekintek rájuk. – kezdett bele. – Olyanok nekem, mint a testvéreim, de házastársak. Ők találtak rám mikor átváltoztam.
- Te se először vagy kilencedikes, mi? – találgattam nevetve.
- Nem, már harmadszorra. – forgatta a szemét, de az a gyönyörű mosoly még mindig az arcán volt. –Te?
- Én másodszorra. – feleltem. – De már most unom…
- Ne is mond. – sóhajtott fel. – Legszívesebben hazamennék, és hagynám az egészet a fenébe…
Ekkor lépett be a tanár. Ő nem vesződött az üdvözölgetéssel. Bemutatkozott, kiadta a feladatokat, az olvasnivalót aztán önálló munkát kért tőlünk, ő pedig leült az asztalához, és dolgozatokat javított, ha jól láttam.
/Ariel/
- Most te jössz, a meséléssel. – szólaltam meg suttogva, miután a látszat kedvéért kinyitottuk a könyvünket.
- Anyám ember volt, apám vámpír mikor megismerkedtek. – mesélt most ő. – Megszülettem én, de anyám belehalt a szülésbe… Most apámmal élek. Félvámpír vagyok, de gyakorlatilag azon kívül, hogy alszom és eszem nem különbözök sokban tőletek.
- Napra mehetsz?
- Igen, de apám nem szóval így is úgyis mindig borús helyre kell költöznünk. – vonogatta a vállát. – Ti is költöztök mindig?
- Igen, de nyáron mindig Forksba megyünk vissza ahol a családunk többi tagja él. – feleltem.
- Hányan vagytok? – érdeklődött.
- Velünk együtt nyolcan. – mondtam gyors számolást végezve.
Pár percre megint beállt a csend, amit aztán ő szakított meg azzal az édes, rekedtes hangjával.
- Hogy tetszik London?
- Nem mondom, hogy nem tetszik, de nem Forks. – húztam el a szám. – Az a kis város nagyon a szívemhez nőtt.
- Ezt elhiszem. – bólogatott. – Nekem is hiányzik, Alaszka.
- Ott életetek eddig?
- Igen.
Gyakorlatilag az egész órát végig beszélgettük, de sajnos aznap nem volt több óránk együtt, csak az ebédlőben találkoztunk, de ő egy külön asztalhoz ült le.
- Miért nem hívod ide? – kérdezte oldalba bökve Bella.
- Nem lenne gond? – ráncoltam a homlokom.
- Dehogy is. – vágta rá Edward. – Szerintem ő neki se lenne ellenére… Tekintve, hogy csak téged néz, és körülötted forog a gondolata.
- Edward… - Ha el tudtam volna, most biztos elpirulok. – Szóval szóljak neki?
- Menj! – mosolygott rám Bella, úgyhogy felálltam és odamentem az asztalához. Egy széles mosollyal fogadott.
- A vámpírlány! Szia!
- Neked is, szia, félvámpír! – nevettem. – Nincs kedved odaülni hozzánk?
- Hozzátok?
- Persze, legalább megismered őket! – intettem Edwardék felé a fejemmel. – Na, gyere!
- Hát jó! – egyezett bele, aztán fogta a tálcáját, amit ő nem álcaként vett el, és követett az asztalunkhoz.
- Edward, Bella ő itt Daniel. – mutattam be nekik. – Daniel, Edward és Bella.
- Örülök! – mosolygott Daniel és kezet rázott mindkettőjükkel.
- Mi is!
Mindketten leültünk az asztalunkhoz. Az egész ebédszünetet jól elbeszélgettük így négyesben, de aztán becsengettek, és mivel máshol volt órája el kellett köszönnünk tőle.
Az utolsó óra lassan akaródzott eltelni. Minden egyes percben az órára néztem, vártam, hogy kicsengessenek, hátha suli után esetleg láthatom, de sajnos kicsengetés után hiába kerestem sehol nem láttam. Lehet, hogy már hazament…
Kissé lehangoltan ültem be Edward kocsijába.
- Szerintem ne aggódj emiatt, biztos hamarabb haza kellett mennie. – vigasztalt Edward. – Hallottam a gondolatait egész nap, nem hinném, hogy ilyen gyorsan elfelejtett.
Erre semmit nem válaszoltam, mert éreztem, hogy csak vigasztalni akar. Tudtam, hogy én nem tetszek neki annyira, mint amennyire ő nekem, s hirtelen hülyének is tartottam magam, hogy már így első látásra elrabolt…
/Daniel/
Leparkoltam a kocsival a ház előtt. Apa kocsija még mindig itthon volt, még nem is indult el a munkába. Kiszálltam és gyorsan berohantam a házba, mert az eső eléggé rákezdett.
Átkoztam magam, amiért nem maradtam ott, és vártam meg Arielt, de nem akartam, hogy úgy tűnjön, nyomulok rá. Elvégre, kizárt, hogy tetszek neki, hiszen ő egy vámpír, és olyan gyönyörű, és okos. Én meg csak egy félvámpír vagyok. Úgy kell nekem, hogy már első látásra elrabolt, ez a baj velem!
- Fiam, te vagy? – kiáltott le apa az emeletről, mikor hallotta az ajtó csukódását, vagy inkább csapódását.
- Igen. – feleltem és ledobtam a táskámat a falhoz, majd megszabadultam a kabátomtól.
- Milyen volt a suliban? – érdeklődött apám, miután leért. Már elkészült hogy dolgozni menjen.
- Mint máskor. – vontam vállat, próbálva közömbös lenni. Nem jött össze, szokás szerint. Apu jól ismert már…
- De ugye minden oké?
- Persze. – megeresztettem egy többé- kevésbé sikeres mosolyt, majd újra felvettem a vállamra a táskát. – Most megyek tanulnom kell.
- Rendben, én pedig dolgozni megyek. – veregetett vállon. – Majd reggel találkozunk!
- Jó. Szia, apa! – intettem neki és siettem fel a szobámba.
Hazudtam a tanulással kapcsolatban hiszen, ez még csak az első nap volt, alig volt mit tanulni, pláne, hogy már minden a fejemben van. Azért gyorsan megírtam az írásbeliket, írtam egy esszét angolra és átismételtem a franciát a biztonság kedvéért.
Csakhogy erre alig ment rá egy órám. Bekapcsoltam a tévét, de sehol nem ment egy normális műsor se, úgyhogy nem igazán tudott lekötni. Csak járt az agyam, és persze hogy Ariel-en. Furcsa ezt kimondani, de szeretem őt, pedig alig egy napja ismerem.
Lassan kezdett rám sötétedni, úgyhogy kikapcsoltam a tévét, és átmentem zuhanyozni. Hamar l tudtam nem volt kedvem sokat ázni a víz alatt most kivételesen. Felvettem a rövidnadrágomat, amiben aludni szoktam, és befeküdtem az ágyamba. Minden megvolt az alváshoz, csak az álmosság nem. Hiába csuktam le a szemem újra kinyílott és csak a plafont bámultam. A gondolatmeneteim újra meg újra ismételték egymást és már kezdett belefájdulni a fejem a sok kérdésbe és mondatba.
Ránéztem az órára. Fél tíz. Akkor untam meg, és kikászálódtam az ágyból. Még ha ezzel semmin sem változtatok, akkor is tennem kell valamit…
/Ariel/
Olvastam. Elméletileg. Gyakorlatilag nem. Gyakorlatilag teljesen máshol járta méghozzá a múltban. Méghozzá az egészen közeli múltban. A mai napomat pörgettem le a fejemben újra meg újra, miközben a fülemben a zene szólt. Persze csak a Daniellel eltöltött részek számítottak a napomban. Újra és úja végig gondoltam, hogy pontosan mit mondott, hogy nézett rám és hogy ezek mit jelentenek. Hihetetlen lenne, szinte egy földi csoda ha ő is belém lenne esve. Hiszen ő olyan helyes és kedves, és legalább félig ember. Én meg egy hülye vámpír vagyom, aki igazából egy szörnyeteg. Miért tetszenék én neki? Olyan nehéz ez! Pedig valahol érzem, hogy ő lenne AZ! Az igazi talán, és bár furcsán hangozhat, de… szeretem.
Kis híján szívbajt kaptam mikor balra fordítva a fejem, hogy kinézzek a csillagos égre az ablakon át, egy szép arccal találtam szembe magam, méghozzá az övével. Úr isten, én már hallucinálok?
Egy apró fél mosollyal óvatosan kivette a fülemből a fülhallgatót amiben üvöltött a zene, de én még mindig nem tudtam egy szót se szólni, csak ültem ott és bámultam rá, mint egy hülye.
- Szia, Ariel! – üdvözölt és beharapta az alsóajkát.
- Daniel… - leheltem pislogva. – Öhm… Hogy kerülsz te ide?
- Hát igazából… - nagy levegőt vett és úgy folytatta. – látni akartalak. Nem tudom miért, hiszen nyilvánvaló, hogy nem érzel irántam semmit, de eljöttem otthonról és itt vagyok.
Nem tudtam erre mit mondhatnék pedig annyi mindent akartam mondani.
- De ha akarod, elmegyek, és nem piszkállak többet. – tette hozzá sóhajtva és már egyenesedett is fel, hogy távozzon. Reflexszerűen a karja után kaptam.
- Ne… - kértem. – Ne menj el! Én csak meglepődtem! Kérlek maradj!
Felcsillant a szeme és visszaült az ágyam szélére.
- Hogy érted azt, hogy nyilvánvaló, hogy nem érzek irántad semmit? – kérdeztem hadarva. – Jó oké elég szerencsétlen vagyok a fiúk terén, könnyen félreértelmezhetted a dolgaimat…
- Félreértelmeztem? – ráncolta a homlokát s a szemében mintha remény csillant volna.
- Igen, mert… mert én, kedvellek Daniel. – vallottam be.
- Tudod, én is kedvellek. – tett ő is vallomást. – Amióta megláttalak, azóta csak rád gondolok, és nem bírnám, ha nem látnálak többé.
Úgy éreztem halott szívem újra megdobbant ezekre a szavakra, és arcom bizseregni kezdett.
- Én is így érzek. – mondtam csöndesen, mosolyogva. A szemet nem vetem rá emelni, csak a szoknyámmal játszó kezemet néztem, de ő az államnál fogva megemelte a a fejem. Az arany tekintetek bilincsbe vertek.
Az arca egyre közeledett az enyémhez és mikor végül már csak egy centiméter választott el bennünket mindketten ezt suttogtuk:
- Első látásra elraboltál. – majd végre egy hihetetlenül édes és gyengéd csókban forrtunk össze ami azonnal a mennyországba repített, és megbizsergette az egész testem. Hazataláltam. Megtaláltam azt, akit kerestem…
